E-szemét… hova dobjam?
Furcsa korban élünk... Nem hogy divattá, de lassan kötelezővé válik, hogy a mobiltelefonunkat kéthetente egy új típusra cseréljük. Hiszen milyen „égő" már azzal a régi kotvánnyal mutatkozni a haverok előtt? Na, üsse kő... miattuk talán nem fő a fejem. Na de mi lesz, ha a hétvégi konferencián valaki észreveszi? Jha, hogy csak háromhete dobták piacra? Ugyan már... mit kezdjek egy 5.2 megapixeles képet csináló telefonnal?
Persze, sokan erősítik még az ellenkező oldal táborát, így a helyzet talán nem tűnik ennyire - valahol mélyen talán kissé komikusnak -, ám a folyton új termékeikkel bombázó elektronikai cégek komoly versengése jelen van a mindennapjainkban, akár akarjuk, akár nem. És itt természetesen nem csak a mobiltelefon gyártókról van szó.
Egyre gyorsabban „kopnak" el a régi kreálmányok, hiszen bár működhet az a szegény jószág tökéletesen s a mi igényeinket is kielégítheti, a tartozékokét, vagy a környezetünk elvárásait nem. Hányszor hallani különböző helyzetekben „Sajnálom, ez nem kompatibilis..." „Elnézését kérjük, de ez a típus már nem kapható a boltunkban. Esetleg... talán tudok ajánlani egy helyet, ahol még találhat ilyet"
Vagy ha mégis van, a hiányzó alkatrész drágább, mint amennyiért megérné foglalkozni vele... és akkor, jön a már-már kézenfekvő megoldás;
Vegyünk egy újat!
A leselejtezett elektronikai készülékek száma pedig napról-napra rohamosan nő. Az elkövetkező évtizedben a fejlődő országokban keletkezik majd a legtöbb számítástechnikai hulladék. Ott van például India. Az előrejelzések szerint, és a tendenciákat figyelembe véve, 2020-ra ötször annyit fognak kidobni belőlük, mint 2007-ben - állapította meg az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) jelentése.
Évente 40 millió tonna e-hulladék kerül a szemétbe. Az e-waste, vagy más néven e-szemét egy gyűjtőnév a kidobott mobiltelefonoknak, nyomtatóknak, tévékészülékeknek, hűtőszekrényeknek és más elektronikai eszközöknek. Félelmetesen nagy szám, és folyamatosan növekszik...
A legnagyobb "előállító" az Egyesült Államok, ahol 3 millió tonnányi készüléket dobnak ki évente. A második helyet Kína foglalja el, az évi 2,3 millió tonnájával. Dél-Afrikában a 2007-es e-szemét szint négyszeresére nő a következő tíz évben. Az elhasznált mobiltelefon-mennyiség növekedése Kínában hétszeres, míg Indiában tizennyolcszoros (!) lesz.
Az újrahasznosításon elgondolkodott valaki? Igen!
A svájci EMPA kutatóintézet a speciális anyagokkal dolgozó Umicore cégcsoporttal és az ENSZ Egyetemmel karöltve készített tanulmányt arra, hogyan lehet újrahasznosítani a kidobott hardvereket. A környezetre és az egészségre ugyanis akkor káros ez a sok elektronikai „ketyere", ha a szemétdombon guberálók elégetik őket, hogy aranyra és rézre találjanak benne.
A UNEP jelentés egyik javaslata szerint az elektromos elosztókat és az akkumulátorokat - miután kikerültek a forgalomból - a fejlődő országokból a fejlettekbe kellene szállítani, mert ott megfelelő technológiával tudják ezeket kezelni, mint hulladékot. A valóságban sajnos ennek pont az ellenkezője mutatkozik meg; a harmadik világ szolgál az elektronizált fejlett világ szemeteskukájaként.
Achim Steiner a UNEP igazgatója hangsúlyozta; "Az e-hulladék kezelését elsősorban Kínában kell megoldani, de India, Brazília és Mexikó is nagy kihívásokkal néz szembe." Ugyanis Kínában köt ki a fejlett világ hardver-szennye, Indonéziában pedig illegálisan rakják le; nemrég ugyanis 9 darab 8 méter hosszú szállítókonténerben találtak ilyen hulladékra az indonéz hatóságok. A konténerek főként régi televíziók képcsöveivel és számítógép-monitorokkal voltak tele. A nem kívánatos "szállítmányt" az amerikai Massachusetts-ből indították útjára. Az ok: mindenki lapos képernyőkre cserélte a régit.
Azt hiszem, kár hozzáfűzni bármit is. Mindenki el tudja dönteni, mire költ, ahogyan azt is tudja, mennyire érzékeny környezetünk védelmére. Persze... jól néz ki az a 22 colos monitor. Akkor is.
Csak az a kérdés, valóban szükségünk van-e rá?