A Föld klímatörténetének periódusairól az arktiszi és antarktiszi jégtakarók mélye rejt értékes információkat. A déli-sarki jégtömegbe zárt gázbuborékok az ősi légkörről árulkodnak, míg maga a jég az egykori hőmérsékletekről szolgál hasznos adatokkal. Egy adott korszakból származó gázbuborékok azonban mélyebben vannak beágyazódva, mint az azonos időből származó jég, ami jelentősen megnehezíti az egykori hőmérsékletek és a légkörben bekövetkezett változások egymáshoz kapcsolását.
Korábban a kutatók - régebbi technológiákat használva - arra a megállapításra jutottak, hogy a szén-dioxid szintjének emelkedése a globális felmelegedés után következett be, nem pedig fordítva. Többen azonban szkeptikusan álltak ezen elmélethez és öt olyan jégmagot vontak alapos elemzés alá, amelyeket az elmúlt több mint harminc év alatt hoztak felszínre fúrással az Antarktiszon.
A kutatók az elmúlt húszezer és tízezer év közötti időszakból - a bolygó utolsó természetes felmelegedését és gleccserolvadását felölelő periódusból - származó jégmagokat vontak górcső alá. A vizsgálatok révén a szakemberek megállapították a gázbuborékok és az azonos korból származó jég közötti távolságot. Az eredmények szerint a globális felmelegedés és a szén-dioxid szintjének emelkedése gyakorlatilag ugyanazon időben történt: az elmúlt 18 ezer és 11 ezer év közötti periódusban.
Amennyiben a megnövekedett szén-dioxidszint hőmérséklet növekedéshez vezetett a múltban, akkor ugyanezt eredményezheti a jelenben is. Az eredmények tehát megerősítik a klímaszakértők többségének azon nézetét, amely szerint a növekvő hőmérséklet és szén-dioxidszint a múltban ördögi kört alkottak: a magas hőmérséklet hatására több szén-dioxid szabadult fel az óceánok mélyéről, ezzel tovább növelve a hőmérsékletet.
Mivel a jövőbeli felmelegedésre vonatkozó előrejelzések a jelenlegi adatokra épülnek és nem történelmi modellekre, ezért a mostani eredmények nem igazán változtatnak a szakemberek arra vonatkozó ismeretein, hogy a klímaváltozás miként fogja megváltoztatni a modern környezetet...