Ragasztók a régészetben
Ha eltörünk valamit, összeragaszthatjuk. Ugyanezt már a régiek is megtették. Legfeljebb más - természetes - anyagokat használtak - írta kiváló cikkében Kath Evans és Carl Heron, amelyet a kfki.hu oldalán találtunk.
A régészetben a természetes anyagok kémiáját hívják segítségül, hogy az ásatasok során elõkerülõ, amorf szerves anyagokat jellemezzék, megállapítsák eredetüket, feltérképezzék használatukat. Az analitikai vizsgálatok számos kromatográfiás és spektroszkópiai eljárást használnak. A gázkromatgráfia, majd a gázkromatográfia/tömegspektrometria (GC/MS) alkalmazása például sokféle élelmiszer, az infravörös spektroszkópia többek között a borostyán azonosítására szolgálhat.
Alkalmazások
A régészeti leletek elemzése során kimutattak például növényi és állati eredetû festékeket, növényektõl és rovaroktól származó viaszokat, növényi gyantákat és gyantákból készített kátrányokat.
A régészeket és a laikusokat is régóta foglalkoztatja az egyiptomi mumifikálás mûvészete. Az egyre bonyolultabb analitikai eljárások nyomán mind több olyan anyagról szerzünk tudomást, amelyet a balzsamozáshoz használtak a különbözõ korokban. Egy római periódusból származó egyiptomi múmia GC/MS és tandem gyors atombombázásos tömegspektrometriás vizsgálata kimutatta, hogy balzsamozó folyadékként fenyõgyantát és bitument használtak. A manchesteri múzeum munkatársai egy múmia pólyáját vizsgálták kromatográfiás eljárással, és méhviaszt, bitument, növényi eredetû galbánummézgát és tamarinduszkivonatot mutattak ki. A vizsgálatok szerint a külsõ rétegeket állati eredetû ragasztóval rögzítették, noha a feljegyzések szerint a mumifikáláshoz nem használtak állati eredetû anyagokat.
Számos olyan természetes anyagot elemeztek, amelyek a hajótörtések után fennmaradt roncsokból származnak, mert a szerves anyagokat jobban konzerválja a sós, tengeri környezet, mint a száraz levegõ. Megállapították például, hogy a Kr. e. IV. és a Kr. u. VII. századi, földközi-tengeri roncsokról elõkerült cserépedények bélése és zárótömítése s a hajók szerkezeti faanyagának impregnálószere fenyõszurok. Újabban megpróbálták kideríteni, hogy a szurkot a gyanta hevítésével vagy a fa pirolízisével gyárották-e. Egy edény alján hevítetlen fenyõgyantát találtak, de ez annak a gyantának a maradéka lehetett, amelyet ízesítés miatt kevertek a borhoz.
A délkelet-ázsiai, XV-XVII. századi hajóroncsok vizsgálata arra utal, hogy hevítetlen gyantát szintén használtak tömítésre és impregnálásra. A fõként triterpénekbõl álló gyantát Fourier-transzformációs infravörös spektroszkópiával és GC/MS módszerrel azonosították. Három lezárt edény másfajta gyantát is rejtett. Ez a gyanta feltehetõen a Styrax benzoin fából származott és áruként szállíthatták. Történelmi és néprajzi források szerint fontos illatszer és orvosság volt, és feltehetõen már a XIII. századtól kereskedtek vele.
A Pennsylvaniai Egyetemen többféle roncsolásmentes analitikai módszerrel állapították meg egy bíborfesték eredetét, amelyet Kr. e. XIII. századi, libanoni edények belsejében találtak. Kiderült, hogy az edényekben az a híres antikbíbor volt, amelyet a bíborcsiga váladékából vontak ki. Egyetlen gramm festékhez mintegy tízezer állatot használtak fel.
A neolitikumi kátrány
Egy mocsaras, neolitikumi településrõl, a mai Németország területérõl származó cseréptöredéken, csont- és kõszerszámon fekete vagy barna, amorf, kátrányszerû lerakódást fedeztünk fel. Több mint hetven minta infravörös, gázkromatográfiás és GC/MS-vizsgálata kimutatta, hogy számos lelet pentaciklusos triterpént tartalmaz, és minden oldószeres extraktum legfontosabb komponense a betulin (lup-20(29)-én-3b,28-diol). Ismert, hogy ezek a triterpének a nyírfa (Betula pendula) külsõ kérgében is elõfordulnak. A betulin igen hõálló, ezért nem kizárt, hogy a kéreg pirolizátumában is változatlan formában fordul elõ. A leleteket ismert eredetû kátrányokkal hasonlítottuk össze (többek között olyan anyaggal, amelyet a nyírfa kérgének destruktív desztillációjával nyertek), s az adatok alapján arra lehet következtetni, hogy az õsi kátrány nyírfakéregbõl származik. Ezt az anyagot sokfelé használták az õsi Európában, és több svéd és szlovéniai leleten is kimutatták már. Késõbb, a római birodalom idején és a középkorban is alkalmazták, sõt a mesterséges ragasztók megjelenéséig Európa egyes részein fontos árucikk volt. A nyírfakéreg kátrányon kívül más fakátrányok is elõtûntek a leleteken, az egyik edény belsejében pedig méhviaszt találtunk.
A kátrány felhasználása
Kátránnyal ragasztották meg a törött edényeket, fésûket, ezzel erõsítették a kõszerszámokat fa- vagy agancsnyélre. Nyírfakéreg kátránnyal impregnálták a halász- és vadászhálókat, és a cserépedények lyukacsos falát ugyanúgy zárták le ezzel az anyaggal, mint késõbb az amforákat gyantával és fenyõkátránnyal. A mai Dél-Németország egyik vidékérõl kilenc olyan nyírfakéreg kátránylelet került elõ, amelyben emberi fogak lenyomatai láthatók. A kátrányt a feltételezések szerint rágógumiként használták Európában: komponensei enyhe fertõtlenítõ- és fádalomcsillapító szerként szolgálhattak. A középkorban gyógyszerként ajánlották bõr- és torokbajok orvoslására. Az erdészet a nyírfakérget ma csekély értékû hulladéknak tartja.