Címoldal > Vélemény A közép-kelet európai volt szocialista országokban diadalmaskodó kapitalizmust néhány, a nyugati változatától markánsan megkülönböztető sajátossága miatt a „vad" jelzővel illeti a polgárok/az emberek/a lakosság csalódott, vagy fanyalgó, semmivel sem elégedett, nem kicsiny hányada.

Ilyen például az őrzővédő szervezetek gomba módra történő elszaporodása, a pitbullok korábbi kutya-kedvenceket szinte háttérbe szorító népszerűsége, ujjnyi vastag arany-nyaklánccal ékesített, behemót terepjárókkal közlekedő kopasz, kigyúrt egyedek hivalkodó megjelenése, a miniszterelnökök „minden napra egy új nyakkendő" komplexusa és társaik.

E listára kívánkozik a minden lehetséges területre befurakodó, tolakodó és túlburjánzó reklám is. (Erőszakossága kiérdemelné a Négy Mancs érdeklődését is...!) A szakma hazai művelőinek kreativitása a reklámhordozók szinte lenyűgöző vagy inkább elrettentő választékát kínálja, (ez is megérne egy misét!) most azonban csak a szóróanyagokról - amikkel elsősorban a kiskereskedelem árasztja el az országot - ejtenék szót.

Ennek „őse", 25-30 évvel ezelőtti elődje a civilizáltabb, nyugat-európai országokban az ún. direct mail volt, azaz a hirdető borítékba zárva, postai küldeményként, levélként juttatta el „üzenetét" a reménybeli vásárlójához. Ez a gyakorlat nem volt hosszú életű, s manapság már színes szórólapokkal tömik tele a levélszekrényeket, amelyek emiatt olykor nem tudják befogadni a tényleges postai küldeményeket. Még bosszantóbb a helyzet az olyan társasházakban, amelyek védekezésül egy gyűjtő ládát raktak a kapujukon kívülre. Nos ezeket a meglepően szorgos kihordók (nem csodálkoznék, ha valamely agyament ezt a tevékenységet is „szakmásítani" kívánná, mint azt egy-két éve valaki komolyan felvetette a parkoló-őrök esetében...) általában naponta túlcsordulásig teletömik, jellemzően kétszer-háromszor annyi példánnyal, mint ahány lakás az adott a házban becsülhetően van. Ennek következtében a nyomtatványok nagy része a járdára hullik, s így szemétté lényegülve tovább rontja (ha még egyáltalán lehet) a már egyébként is lehangoló köztisztasági állapotot.

Tapasztalataim szerint az érdeklődés e szóróanyagok iránt már minimális, a jellemző gyakorlat az, hogy a jobb érzésű lakók a naponta összegyűlő egy-két kilónyi köteget a kukába dobják anélkül, hogy belepillantanának. (Ha ezt nem teszik, akkor a következő adagok nagyobb része eleve a földre hullik növelve az utcákat beborító szemét mennyiségét.)

Nem tévedhetek nagyot, ha azt állítom, az ezekre fordított költség kidobott pénz, ami egyébként végső soron a vevők pénztárcáját apasztja. hiszen a szórólapok kivitelezési és terjesztési költségét vagy beépítik az árakba, vagy leírják az adóalapból. A mi 20 „albetétes" budai társasházunk esetében hetente 4-5 kilogrammnyi, túlnyomó többségében színes szórólappal terhelik a türelmünket. Ez átlagosan 65 grammos papírral számolva óvatos becsléssel is 20-25 ezer forint, ennyi kerül haszontalanul a szemétbe. Egy háztartásra számítva 1000-1200 forint, évente 50-60 ezer forint! Feltételezve, hogy az egyéb településeken kisebb a „nyomás", tegyük az országos átlagot csupán 25 ezer forintra, a háztartások száma pedig (2007-ben) 3 810 900. Tehát évente cca. 100 milliárd forint...

A közvetlen és közvetett környezeti kártételről nem is szólva! Nem lehetne ezt értelmesebb célokra fordítani?!

Copyright

• Kapcsolatfelvétel
• Szerzői jogok
• Impresszum