Két évvel ezelőtt indult el több nagyvállalat, kutatóközpont és önkormányzat összefogásában az a program, mely nem csak országos, hanem akár helyi szinten is képes működni. A differenciált útdíj-technológia két alapgondolatra épült: az egyik, hogy az autósokat a magasabb szintű utakon kell tartani, ezzel használva ki optimálisan az úthálózatot. A másik pedig az volt, hogy csökkentsék a csúcsidőben zajló forgalmi terhelést.
A tesztelést egy évvel ezelőtt kezdték meg a százezres lélekszámú Leuvenben. Első lépésként az utakat osztották fel három csoportra, az autópályákra, a főutakra és a helyi utakra. Ezután az időbeosztás következett; a reggeli és esti órákat csúcsidőnek, míg a közte lévő semleges időtartamot alapidőnek jelölték ki. Utolsó lépésként a járművek környezetvédelmi besorolása következett.
Minden úttípushoz, időszakhoz és környezetvédelmi besoroláshoz külön útdíjat rendeltek, így alakult ki a 6,5 eurócentes (helyi út, csúcsidő, legrosszabb környezetvédelmi kategória) és a 0,39 eurócentes (autópálya, alapidőszak, nullemissziós jármű) kategória. Ezután a vizsgált járművekbe GPS alapú követőrendszert szereltek, ami a központba továbbította az adatokat, melyeket kiértékeltek és kiszámolták, hogy mennyit kell fizetnie a harmincnégy sofőrnek.
A tesztben résztvevők több, mint százezer kilométert tettek meg a mintegy tízezer utazás alatt. A számlákat a valóságban nem kellett befizetni, a sofőrök vezetési szokásai mégis megváltoztak. Kevesebbet használták az alsóbb rendű, menekülésre alkalmas utakat, sőt, az utazások időpontja is változott, kiegyenlítettebb lett.
Több behajtási rendszer is működik a világon, ám ezeken még van mit finomítani. Vannak olyanok, melyek a dugótól függetlenül sarcolják a járművezetőket, ám olyanok is akadnak, akik ettől teszik függővé a fizetendő összeget. A belga példa azonban megmutatja, hogy igenis meg lehet oldani a problémát mindenféle bonyolult rendszer nélkül is.